Az első cím egy olyan utcában volt, ahol a parkolóhelyeket valószínűleg még lovaskocsik méretére tervezték. A házak előtt három autó fért el, de öt állt ott, ami Magyarországon nem ellentmondás, hanem alapállapot. Találtam egy helyet két sarokkal arrébb, és miközben a szerszámos táskát emeltem ki, még mindig úgy gondoltam, hogy nem viszek fel mindent.
- Húsz perc - mondtam magamnak.
Ezt később többször is felidéztem, mindig más hangsúllyal.
A lakásban kedvesen fogadtak. Ez önmagában még nem gyanús, bár utólag minden kedves mondatot előjelnek éreztem. A mosogatógép ott állt a konyhában, beépítve, természetesen úgy, hogy az előző beépítő az egész bútort a gép köré építette, majd valószínűleg eltűnt egy dél-amerikai országban. Az ajtó nehezen nyílt. A lábazat nem akart lejönni. Az egyik rögzítőcsavar feje már annyira el volt nyalva, hogy leginkább történelmi emléknek számított.
Az ügyfél mögöttem állt.
- Elvileg csak a szivattyú - mondta.
Az „elvileg” a szerelő szakmában olyan szó, mint az erdőben a távoli ágropogás. Lehet, hogy csak egy őz. Lehet, hogy egy medve. Lehet, hogy egy ügyvéd közeledik számlareklamációval.
Kihúztam a gépet. Nem jött. Megmozdítottam jobbra. Nem jött. Megmozdítottam balra. Megsértődött. Végül kiderült, hogy a vízcső valahol hátul úgy akadt be, mintha a lakás tulajdoni lapjához lenne rögzítve. Fél kézzel tartottam a gépet, másik kézzel próbáltam benyúlni mögé, miközben a szekrény széle a csuklómat reszelte.
Tíz perc eltelt.
A gép még a helyén volt.
Húsz perc, gondoltam. Persze. Nyilván.
Amikor végre kiszabadult, előkészítettem a rongyokat. Mindig vannak rongyok. A szerelő életének jelentős része abból áll, hogy előre tudja: valami folyni fog. Az amatőr akkor keres rongyot, amikor folyik. A profi előre odateszi. A nagyon tapasztalt profi pedig annyi rongyot tesz oda, mintha kisebb árvízvédelmi gyakorlatra készülne.
A gépet megdöntöttem, hozzáfértem az alsó részhez, és elkezdtem szétszedni. A keringetőszivattyú és az ürítőszivattyú cseréje papíron tényleg nem egy regény. Csatlakozók le, rögzítések ki, régi alkatrész le, új fel, csatlakozók vissza. Ha a csövek puhák. Ha a bilincsek jók. Ha a tömítések nem döntik el, hogy most, éppen most jött el az idejük a halálra.
A gép alja azonban úgy nézett ki, mint egy régészeti feltárás. Mindenen volt egy vékony réteg por, zsír, vízkő és az az ismeretlen szürke anyag, amely kizárólag háztartási gépek belsejében keletkezik. Egy csatlakozó csak akkor engedett el, amikor már biztos volt benne, hogy három körmöm bánta. Az egyik csavar a földre esett, majd a konyhabútor alatt egy olyan dimenzióba gurult, ahová fény nem jut el.
- Megvan a baj? - kérdezte az ügyfél.
- Meg - mondtam.
Ez technikailag igaz volt. A baj megvolt. Sőt, egyre több lett belőle.
A két szivattyút kivettem. Az új alkatrészek szépen, tisztán, reményteljesen feküdtek mellettem. Még nem tudták, milyen családba kerülnek. Felraktam őket, meghúztam mindent, visszatettem a csöveket, és egy pillanatra azt hittem, túl vagyunk rajta.
Aztán vizet engedtem a gépbe.
Az első csatlakozásnál megjelent egy csepp.
Utána még egy.
Majd a cseppből vékony sugár lett.
A második csatlakozás is csatlakozott a műsorhoz.
A harmadik sem akart kimaradni.
A gép alatt lassan kialakult egy víztérkép, amely meglepően pontosan ábrázolta a lelkiállapotomat.
- Ez eddig nem folyt - mondta az ügyfél.
- Eddig nem volt szétszedve - mondtam.
A mondat után csend lett. Nem ellenséges csend. Inkább az a fajta, amikor mindketten megértjük, hogy az univerzum új szakaszába léptünk.
Ránéztem az órára.
A húsz perc elmúlt.
Még csak most kezdődött a nap.